Őszi mozizás otthon # 2

Sorban a második filmet szeretném Nektek bemutatni, amit otthoni őszi összebújos mozizásunk folytatásaként néztünk meg. Mondanom sem kell nagyon tetszett a film, bár a férfi főszerelpővel az elején nem voltam kibékülve, de miután egyre többet láttam a filmben, rájöttem, jobb pasit nem választhattak a Adelinehoz.

Adeline varázslatos élete

A Blake Lively nevével fémjelzett filmen nehéz fogást találni, mert szinte bravúros ügyességgel manőverez bárgyúság és az őszinte érzelmek között. Az viszont bizonyos, hogy a főszerepet játszó Lively komoly lépést tett a Pletykafészek című sorozattól a maradandó filmek világa felé.

A Lee Toland Krieger által rendezett film története eredetinek elég nehezen lenne nevezhető, és elég erős versenytársai vannak azon alkotások között, amelyek a „megáll az idő” témakörben készültek, elég csak a mindenki által ismert Benjamin Button csodálatos életére gondolnunk. A mostani sztori napjainkban kezdődik, amikor Adaline Bowman 29 éves, és az ő esetében az a bizonyos harmincadik születésnap már 107 esztendeje várat magára. Egy különös baleset következtében ugyanis a lány nem öregszik egy percet sem. Ez első körben jól hangzik, hiszen ugye mennyi lehetőség állhatna előttünk, ha nem kellene a természetes halállal, illetve az öregkorral járó egyéb problémákkal számolni. Ugyanakkor, ahogy Adaline élete ezt jól mutatja, nyomorúsággal is jár az örök ifjúkor – és itt nem a nyugdíjrendszerből való kiesésre gondolunk, hanem a többi ember elmúlására.

Mivel egy évszázad után az FBI-nak is gyanús lesz, hogy egy 1908-ban született nő a hatvanas években is és a 2010-es években is úgy néz ki, mint aki egy magazin címlapjáról lépett volna ki, Adaline-nek egyfolytában menekülnie és rejtőzködnie kell, és időről-időre új iratok beszerzése is elkerülhetetlenné válik. A vándorló életmódhoz hozzászokott ugyan, de azért időről-időre szíven üti a valóság, például, mikor lánya közli, hogy nyugdíjas otthonba költözik, vagy amikor az n+1-edik spánieljét kell elaltatni.

Persze ahogy egy romantikus filmhez illik, életébe hamarosan beállít egy jóképű pasi, aki nem hasonlít eléggé az apjára, így Adaline enged a kísértésnek. Persze a film ezen pontján el lehet sütni az olyan, Coelho-könyvekből kilesett mondatokat, mint pl. „Ne menekülj tovább”, „Mondj valamit, amibe belekapaszkodhatok és nem engedem el”. Ilyenkor persze a romantikus filmekhez kevésbé szokott néző finoman arcába temeti a kezét és sóhajt egyet, de ezek nélkül ez a műfaj nem is működik Hollywoodban (vagy csak ritkán). Sajnos a forgatókönyv végén is sikerült kicsit túltolni a szirupot, így a befejezés is inkább lett kiszámíthatóan ultraromantikus, mint drámaian szép.

Ugyanakkor igazságtalan lenne csak bárgyú kilengései miatt teljesen leírni a filmet, mert vannak erősségei is. Egyrészt (habár lehet, hogy ez csak személyes szimpátia kérdése) Blake Lively nagyon szimpatikus karakterré varázsolja Adaline-t. Valószínűleg fog ennél jobb szerepeket jobban is játszani, de itt éppen eleget ad ahhoz, hogy a főhős mellé állítsa a nézőt. Lively mellett Michiel Huismant és Harrison Fordot érdemes megemlíteni, ők is hozták a kötelezőt, és kimaxolták azt, ami a karakterükbe belefért. Azt mondjuk nem tudom, hogy Harrison Ford milyen fogadást vesztett el, aminek következtében ilyenre vágták a haját, nehezen tudtam a film nézése közben elvonatkoztatni Vágó Istvántól, de ez maradjon az én bajom. Ami pedig kifejezetten jó, az a film humora, egészen pontosabban az Adaline-ből kitörő cinikus vagy éppen ironikus megjegyzések serege. Ezek céltáblája elsősorban ő maga, így sikerült a csodabogárság humoros oldalát is éppen eléggé kiaknázni, ez pedig sokat segít abban, hogy az alkotás ne legyen túl drámai.

Ez a film szószerint elvarázsolt.....